Bemutatkozás

Con spirito

“Bis orat qui bene cantat”azaz kétszer imádkozik, aki jól énekel, mondta Szent Ágoston. Az intelem mindenkire érvényes: arra is, aki az egyházi zenét műveli, illetve arra, aki részt vesz benne. Az égtájak, az evangélisták és az évszakok hol profán, hol szakrális száma, a “4” adja meg a Con spirito egyházzenei fesztivál irányát is, hiszen négy magyar történelmi egyház és liturgia mutatkozik be a nagyközönség előtt minden évben, Pünkösdhöz közeli időpontokban: 2015-ben a keleti egyházak képviseletében jöttek létre egyedülálló hangversenyek az ország keleti részében, 2016-ban a katolikus egyházi zene hazai és nemzetközi képviselői irányítják a figyelmet az emberi hang szépségére Pécsett, 2017-ben pedig – a Reformáció megszületésének 500. évfordulóján – Debrecen ad otthont a fesztiválnak. Egy évvel később az evangélikusokon a sor, akik olyan nagyszerű muzsikusokat “adtak már a világnak”, mint például Johann Sebastian Bach. Az eseménysorozat, mely nemcsak zenei programokból áll, hívőknek és nem hívőknek, zenészeknek és érdeklődőknek is magasrendű lelki (“con spirito”) programot kínál.

 

Szeretem a zenét, mert az az Isten adománya

1530-ban Luther a következőket írja:

“Szeretem a zenét, mert az nem az emberek, hanem az Isten adománya,
mert a lelket megvidámítja,
mert elűzi az ördögöt,
ártatlan örömöt és boldogságot teremt.”

A zene hatalmáról már az Ótestamentumban is olvasunk, hiszen Dávid zsoltárénekével űzi el Saul rossz szellemét.
Luther maga is megtapasztalta, hogy a zene képes elűzni a bánatot. Így ír: „A szomorúság szelleme a sátán, következésképpen elviselhetetlen számára az öröm, ezért a zenétől messze távol tartja magát.”
Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg Johann Sebastian Bach a Generálbasszusról szóló tanításában, amikor azt mondja: „Minden zenének csak az Isten dicsőítése és a lélek újjáteremtése lehet az indoka, ha valaki megfeledkezik erről nem keletkezik valódi zene, de sátáni hangzavar és kornyikálás (ein teuflisches  Geplerr und Geleier.”)
A lutheri és a bachi gondolkodás megértésének nehézsége a modern kor diabólikus jellegéből ered, amely szétválasztja az életet és a művészetet. A diabólikus eredetileg szétválasztást jelent és a mai ember szétválaszt mindent, ami principiálisan összetartozik. Nem csak az életet a művészettől, hanem önmagát is isteni eredetétől.
Amikor Luther azt mondja „a teológia után a zenének adom az első helyet, ez Dávid és az összes próféták példáján könnyen belátható, akik minden mondanivalójukat versekben és énekben fejezték ki”, arra utal, hogy e két tudomány a teológia és a zene képes az anyagba zuhant embert visszaemelni az Isten közelébe. A zene képes felragyogtatni az emberi arcon az örökélet világosságát, istenképűségünket. Mert Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, visszaállítva ezzel a létezés eredeti rendjét.
A tökéletes isteni teremtésben a művészet tehát nem cél, hanem eszköz, de olyan eszköz, amely az üdvösségre vezet.

Luther 1554-ben a torgaui templomszentelésen elmondott prédikációjában az istentisztelet lényegét abban határozta meg ,:hogy a mi kedves Urunk szent igéje által szól hozzánk, és mi imádságban és dicsőítő énekben felelünk neki”.
Kiemelt hangsúllyal dicséri az egyházzenét és a kóruséneklést „hogy az Isten igéje az éneklés által is a gyülekezet megtartó ereje maradjon”. A zene tehát praedicatio sonora, hangzó, zengő igehirdetés, amely a bibliai szöveg tartalmát megeleveníti. Ebben az értelmezésben az egyházi énekkar szimbólum. Az imádkozó és az Istent magasztaló gyülekezet szimbóluma. A szentek közössége. Ez a gondolat határozza meg evangélikus egyházunkban az énekkar és az egyházi zene istentiszteleti súlyát, komolyságát és szerepét.

Az 1660-as évektől a kantáta lett a lutheránus egyházzene modern műfaja, amely minden istentiszteleti igényt kielégített, s amely tartalmában és formájában mindent egyesített, ami előzőleg különváltan jelent meg. A kantáta az evangélikus egyházzene történeti fejlődésének célja és gyűjtőmedencéje. A gyülekezeti korállal a korál-alapú orgonazenével együtt a lutheránus egyház legsajátosabb megnyilvánulása és kinyilatkoztatása.

Johann Sebastian Bach bibliájának margójára a következő mondatot jegyezte fel: “Az imádkozó, áhitatos, hívő zenében Isten az ő kegyelmével mindenkor jelen van”
A Bach korabeli ember számára azonban az áhitatos jelző sokkal többet jelentett, mint számunkra. A lutheri teológia tanítása szerint ugyanis olyan embert jelöl, aki azért hallgatja az Isten szavát, hogy arra hitben válaszolhasson.
Talán ma sem tévedünk, sőt közel járunk a valósághoz, ha Johann Sebastian Bach műveit az Isten igéjére a hit bizonyosságával adott feleletként hallgatjuk.

Ennek a páratlan szépségű és kimeríthetetlen gazdagságú és mélységű lelki és zenei kincsnek a megismerésére szeretettel hívok és várok mindenkit!
ks01_
Dr. Kamp Salamon

Kossuth- és Liszt-díjas a Zeneakadémia Karmester és Karvezető Tanszékének habilitált egyetemi professzora, Magyarországi Evangélikus Egyház országos egyházzenei igazgatója


(fotó: Czimbal Gyula)

 

 

 

 

Az új adatvédelmi tájékoztató ITT elérhető. A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás